Lenyomjuk a világot:

Az egész úgy kezdődött, hogy a hetvenes évek elején egy angol kocsmában a törzsvendégek azon gondolkodtak, hogy milyen sportban lehetne garantálni, hogy angolok nyerjenek. Úgy döntöttek, hogy az egyetlen biztos módszer, ha egy olyan sportot találnak ki, amiről senki más nem tud. Így született meg a skanderezés lábas változata. Évente egyszer összegyűltek a Ye Olde Royal Oak kocsmában Wettonban, hogy eldöntsék, melyikük a legjobb. Pechükre 1977-ben az egyik törzsvendég elhozta kanadai barátják, aki nem átalta megverni a címvédőt. El is ment a kedvük a lábujj-szkanderezéstől egy jó időre.

Ha már játszuk, legyen olimpiai sport:

A kudarc majd két évtizedre el is vette az angolok kedvét. Végül 1994-ben a kocsma akkori tulajdonosa, George Burgess talált egy táblát, amire felvésték a szabályokat, és úgy dönt, próbálják meg újra, hátha ez híressé teszi a Ye Olde Royal Oak-ot. George megérzése bejött, a világbajnoksággá nemesített versenyt idén már tizedik éve rendezik meg. 1997-ben még azzal is megpróbálkoztak, hogy feltetessék a sportot az olimpia programjára bemutató sportként, de ezt a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elutasította.

Természetesen a világbajnoksághoz pontos, kidolgozott szabályok is dukálnak. Lássuk, hogy is kell szabályosan lábujj-szkanderozni, a tíz főszabály alapján.

Minden meccset két nő vagy két férfi játszja. Vegyes meccsek nincsenek. Az ellenfelek egymással szemben ülnek, természetesen mezitláb. Egy kis emelvényre (toesrack) helyezik a lábfejüket, és a nagylábujjuknál kapcsolódik össze a lábuk. A sarkukat a saját térfelükön kell tartaniuk, és addig nem kezdődhet a küzdelem, ameddig mindkét játékos nem jelzi a bírónak, hogy készenáll. Ekkor a bíró „Toes Away” felkiáltással elindítja a csatát, ami akkor ér véget, ha az ellenfél lábfejének külső oldala hozzáér a „küzdőtér” külső falához. Ez a „Toe Down”.

A nem-szkanderozó lábat tilos letenni, vagyis a levegőben kell tartani. A játékosok fenekének viszont végig a talajon kell maradnia. A játékos fel is adhatja a küzdelmet, ha az ellenfél által okozott fájdalom túl nagy, ezt a „Toe Much” segélykiáltással jelezheti. A fogásból tilos engedni, ha az egyik játékos elhúzza a lábát, az szabálytalanságnak számít, és két figyelmeztetés után kizárás jár érte.

Minden meccs három játszmából áll. Bal nagylábujj, jobb nagylábujj küzdelméből és ha e két játszma döntetlenre végződik, akkor jön a 3. mindent eldöntő játszma. A világbajnokságot egyenes kieséses rendszerben bonyolítják. Mindenféle doppingszer vagy segédeszköz használata tilos, kivéve persze a cigarettát és az alkoholt, amelyet a kocsmában árulnak.

2003-ban 32 férfi és 32 nő vágott neki a viadalnak, jöttek az USÁ-ból, Ausztráliából, Kanadából - sajnos magyar résztvevőről nincs tudomásunk. Az eddigi kilenc vb (lásd a cikk alján lévő táblázatot) két legnagyobb alakja a férfiak között Alan „Nasty” Nash, aki ötször hódította el a világbajnoki címet, a nőknél pedig Karen „Kamikaze” Davies, aki négyszeres bajnok. Karen „civilben” Alan ősellenségének, Ian "The Destroyer" Daviesnek a felesége. Mindkét bajnok címvédőként vágott neki az idei versenynek, amit 2003. június 21-én rendeztek, de a címvédés egyiküknek sem sikerült. Az uraknál Paul Beech nyert, a nőknél pedig Natalie Cartwright, úgyhogy nagy az öröm Angolhonban, idén is brit nyerte az általuk feltalált sport világversenyét. A győztesek jutalma egy egész évre elegendő jégkrém szállítmány, a fő szponzor, az amerikai Ben and Jerry’s jégkrémgyár jóvoltából.

Magyar lábujj szkanderosról nem tudunk, a web keresők is csak a gay.hu-t adták ki a lábujj birkózás címszóra, (ők meg valószínűleg egy másik sportágra gondoltak), ha valaki azonban kedvet kapott ehhez a sporthoz, feltétlenül jelezze nekünk.