Dani Gyöngyi csütörtökön elhagyhatta az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetet, ahol vancouveri balesete után kezelték. Versenyzőnk bal lábában a sípcsont és a szárkapocscsont is eltört, amikor a téli paralimpia helyszínén a szobájában a kerekesszéke mellé esett. Gyöngyit nem kell műteni, de a teljes felépülése várhatóan 12 hétig tart.

- Nem estem nagyot, körülbelül 20-30 cm magasságból a lábamra estem, ami kicsit magam alá szorult – mondta honlapunknak Dani Gyöngyi. – Hallottam egy reccsenést, de nem akartam róla tudomást venni. Mivel nem használom a lábam, a csontok sorvadnak, annyira gyengék és törékenyek, mint egy 75-80 éves embernek. A lábamban nem érzek semmit, fájdalmat sem. Vancouverben sem éreztem, hogy fájna. Amikor elmeséltem a többieknek, mi történt, még viccelődtünk is, hogy biztos eltörtem a lábam. Az esés után edzettem, semmi panaszom sem volt.

- Milyen gyakran fordul elő ilyen balaeset?
- Velem először történt ilyen. Ahhoz lehet hasonlítani, mintha egy ép ember elcsúszna a fürdőszobában és eltörné a kezét vagy a lábát. Lehet néha ilyenről hallani, de a többséggel azért nem fordul elő élete során. Minden egymilliomodik ember kerül talán ilyen helyzetbe, Vancouverben nekem jutott ez a szerep.

- Mikor kezdtetek el gyanakodni, hogy valami gond lehet?
- Amikor láttuk, hogy mennyire bedagadt a térdem. Ekkor mondta Dr. Bejek Zoltán csapatorvos, a küldöttség vezetője, hogy bevisz a kórházba és a biztonság kedvéért csináltatunk egy röntgenfelvételt. Én még ekkor sem gondoltam semmi rosszra, amíg vártuk az eredményt, a folyosón viccelődtünk egymással. Akkor ijedtem meg, amikor kijött a doki halálsápadtan, kezében a lábamról készült felvételekkel. „Kicsim, nagy a baj”, mondta, ezután tudtam meg, hogy mi történt.

- Mi volt az első reakciód?
- Először én is összeomlottam, visszamentünk a szállodába, az egész csapat összegyűlt a szobában és együtt sírtunk. Nagyon aranyosak voltak a többiek, próbáltak vigasztalni. Egyet aludva a történtekre, másnap szóltam, hogy én mindenképpen versenyezni akarok.

- Kettős lábszárcsonttöréssel?
- Semmilyen fájdalmam sem volt, gondoltam az ülősínél úgyis rögzítik a lábam, nem tud elmozdulni, nincs semmi kockázat. A doki azonban nem vállalta a felelősséget, elmondta, hogy szilánkos a törés és ha egy éles darab átvágja az artériát, akár el is veszíthetem a lábam. Ezek után persze már én sem erőltettem a versenyzést. Megértettem a döntést, de nagyon bánt, hogy hiába készültem, anyagilag is sokat fektettem bele a játékokba.

- Négy év múlva Szocsiban újra megpróbálod?
- Eltörni a lábam? Azt biztos nem. Szeretnék ott versenyezni, de ez nemcsak rajtam múlik. Meg kell beszélnem a családommal, a munkahelyemmel. Ha ők nem támogatják ezt a törekvésem, akkor nem indulok, de ezzel most még nem foglalkozom.

- Mennyire befolyásolja sérülésed a vívópályafutásod, nem kerül-e veszélybe vezető pozíciód a nemzetközi mezőnyben?
- Tizenkét hét kell a teljes felépülésemig, ez azt jelenti, hogy a tavaszi két Világkupa-versenyen nem vehetek részt, de a világbajnokságra már rendben leszek. Nem hiszem, hogy félteni kell a helyemet a vívóvilágban.

- Kiengedtek a kórházból, mit csinálsz a felépülésedig?
- Hétfőn már megyek dolgozni, az élet nem áll meg. A Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetségében dolgozom. Néhány problémát meg kell oldanom. Mivel nyújtva rögzítették a lábam, egyedül nem tudok fürödni és az autóvezetésről is le kell mondanom, ezért megoldást kell találni a szállításomra.

- Mivel foglalkozol a MEOSZ-ban?
- Mozgássérülteknek próbálok tanácsokat adni és segíteni nekik munkát találni. Ezenkívül külön foglalkozásokon én tanítom a kerekesszékben ülőket arra, hogyan kell kiszállni és visszaülni a székbe. A történtek után el lehet képzelni, miket hallgathatok majd tőlük. Biztos megkérnek majd arra, hogy mutassam meg, hogyan kell úgy kiesni a székből, hogy ne törjem össze magam. Az ismerősök már így is azzal ugrattak, hogy én vagyok a legismertebb lábtörött az országban és az egészet azért csináltam, mert szerettem volna, hogy írjanak rólam az újságok.