A tibeti és a nepáli normál útvonalak összehasonlítása

Elöljáróban annyit mondanék, hogy korábban – leírások és beszámolók alapján, valamint bizonyos ismert földrajzi tulajdonságokat összevetve – hittem, hogy a két normál útvonal adottságai, előnyei és hátrányai, kölcsönösen „kioltják” egymást, így az egyik oldal nagyjából ugyanannyi lehetőséget kínál a feljutásra egy magányos, oxigénpalackot igénybe nem vevő hegymászó számára, mint a másik. Ez a véleményem – az AHICO Everest (2006) Expedíció tapasztalatai alapján – megváltozott. Érveimet és értékelésemet alább olvashatják.

Megközelítés

A nepáli (déli) oldal[1] alaptábora a Khumbu-gleccser egy meredek letörésének (jégesésének) tövében, egy oldalmorénán található, nagyjából 5300 méteren. Ide egy mélyen bemetszett völgyrendszeren – a Solo Khumbu-völgyön – keresztül juthatunk el. Ez egy több, mint egy hetes túra, dús vegetációjú környezetben, kicsit több mint 2000 méterről kiindulva. Az ösvény, a környezet és az időjárás nem jelentenek kihívást a túra során, esténként pedig jó minőségű fogadókban szállunk meg. Ez ideális körülményeket – környezetet, fokozatos szintemelkedést, táplálkozást, mozgást – biztosít az akklimatizáció legkritikusabb időszakában.

A tibeti (északi) oldal[2] alaptábora a Ronbuk-gleccser áttörésénél, szintén nagyjából 5300 méteren található. Ezt az alaptábort azonban terepjáróval közelítjük meg, Kathmanduból kiindulva 3-4 nap alatt. Ez az időszak nemcsak kevés az akklimatizációra, de a terepjáróban töltött idő összehasonlíthatatlanul kevésbé kedvező az akklimatizációnak (rendkívül poros terepen haladunk, tétlenül töltjük az időt). A Tibeti-plató maga átlagosan 4000 méternél magasabb, így ha ide terepjáróval érkezünk, úgy az akklimatizáció kritikus fázisát hanyagoltuk el. Ez a vidék rendkívül szeles, vegetációban szegény, a levegő pedig száraz és hideg.

Az alaptáborok elhelyezkedése

A nepáli oldalon az alaptábor 5-10 percre helyezkedik el a tényleges mászó-útvonal kezdetétől. Bár a tábort gleccseren alakították ki (ez előnytelen, hisz a talaj hidegebb és alakja is változékony), a sziklatörmelék-takaró azonban elég lehetőséget biztosít megfelelő platformok kialakítására, sőt, rendszerint elegendő gleccservíz reked meg az alaptábor környékén ahhoz, hogy ne legyen szükség olvasztásra. A tábor meglehetősen szélvédett, valamint lehetőséget biztosít arra, hogy a hegymászók visszavonuljanak gyalogosan a Solo Khumbu völgyrendszer alacsonyabb, oxigénben dúsabb falvaiba néhány órán belül. (Pangboche falu dús vegetációjú környezetben, nagyjából 4000 méteren fekszik és néhány órás sétával elérhető.) Ez sokkal hatékonyabbá teszi a csúcstámadás előtti pihenőnapokat.

A tibeti alaptábor nem gleccseren, hanem sziklás földön kerül kialakításra és terepjárókkal megközelíthető. Viszont rendkívül szeles, kietlen, és – fő hátránya – több, mint huszonöt kilométerre fekszik a tényleges mászó-útvonal kezdetétől. Gyalogos visszavonulásra nem nyújt lehetőséget. Terepjáróval (ami elég költséges) vissza lehet térni Tingri városkába (4300 m), ez azonban egy elég hosszú kitérő, a városka kietlen és lehangoló, szeles, száraz és minden vegetációt nélkülöz. Miután az alaptábor a tényleges mászó-útvonaltól megerőltetően távol esik (és a legtöbb csapat kényelmes Előretolt Alaptábort épít ki 6400 méteren), ezért a hegymászók hajlamosak idejük jórészét az EAT-ben tölteni. Ez a magasság nem alkalmas minőségi pihenésre.

A mászó útvonalak összehasonlítása

A nepáli oldal fő hátránya, hogy bizonyos logisztikai munkák szinte elengedhetetlenek az útvonal átmászásához: az alaptábor és az 1-es tábor között fekszik Khumbu-jégesés labirintusa. Ezt kötelekkel és létrákkal kell felszerelni. A Lhotse-fal „bekötelezését” is meg kell várnia a hegymászóknak, ami időbeni korlátozást jelent. Az egyes szakaszok azonban rövidebbek (és rendszerint meredekebbek), szélvédettebbek, mint a másik oldalon. Egy jó erőnlétben lévő mászó a 3-as (7200 m) táborból akklimatizációs túrát tehet a Déli-nyeregbe (7950 m, 4-es tábor), majd néhány órán belül az alaptáborban, logikus magasságban pihenhet.

A tibeti oldalon az egyes szakaszok rendszerint hosszabbak, kevésbé meredekek. Problémát jelent a szél és komolyabb gondot tud jelenteni egy korábbi havazás. A szakaszok monotonitása pszichésen is megterhelő tud lenni.

Csúcs-szakasz

A nepáli oldalon a csúcsszakasz egyértelműen 7950 méteren, a Déli-nyeregben kezdődik. Innen meglehetősen meredeken jutunk fel 8500 méterre, a Balkonra. Ez egyfelől nehézség, másfelől azt jelenti, hogy ez a terepszakasz rövidebb, valamint lefelé – kötelek mentén – rendkívül gyorsan teljesíthető. E felett a magasság felett – mindkét oldalon – gerincen haladunk. A tibeti oldal gerincszakasza azonban hosszabb.

A tibeti oldalon 8300 méteren tábort találunk. Ez – oxigénpalackos megmászás esetén – mindenképpen (akár perdöntő) előnyt is jelenthet. Palack nélkül azonban ódzkodnék attól, hogy bárkinek a huzamosabb pihenést ajánljam ebben a magasságban: mozgás hiányában magas a trombózis veszélye, agyödéma, gyengeség, motivációvesztés léphet fel. Mint pihenő állomás azonban ez a tábor a tibeti oldal egyik erénye.

8500 méter felett mindkét oldalon találunk egy-egy „híres nehézséget”: a nepáli oldalon a Hilary Sterp, a tibeti oldalon a Second Step állja utunkat. Mindkettőn mesterséges eszközök segítenek át minket.

Összefoglalva, a nepáli oldal csúcsmászó szakasza egyértelműbb, meredekebb, gyorsabb.