A tengerek és óceánok vize állandó mozgásban van. S bár e mozgás az egész roppant víztömeget érinti, és minden irányba kiterjed, nautikai szempontból kizárólag a felszíni áramlatok az érdekesek. A tengervíz tartósan egy irányba való haladása a tengeráramlás.

A vízrészecskék elmozdulását az alábbi tényezők okozzák:

•a szél,
•a fajsúlykülönbség, ami a sótartalom és/vagy a hőmérséklet különbsége miatt alakul ki (ezek a gradiens áramlatok),
•az árapály-jelenség.
Jelen esetben a nagy földi légkörzéssel összefüggésben kialakult, óceánokat átszelő tengeráramlások rövid bemutatására fókuszálunk. Az állandóan azonos irányba fújó szelek az óceánok vizét mozgásban tartják. A víztömeg elmozdulására hatással van:

•a Coriolis-erő,
•a szárazföldek.
Ha a szárazföldek partvonalát képzeletben ideálisra szabnánk, azaz a hosszúsági körökkel párhuzamosak lennének, és a sarkok felé nyitva hagynák az óceáni medencét, akkor az általános légcsere mindegyik féltekén három, fogaskerékszerűen egymásba kapcsolódó áramlásrendszert hozna létre:

•a passzátszelek az Egyenlítőtől északra és délre keletről nyugatra mozgatják a vizet,
•a nyugati kontinensbe ütközve itt kettéválva az Egyenlítőnél ellenáramlást produkál, illetve a part mentén magasabb szélességek felé tart,
•a nyugati szelek övezetét elérve, nyugatról keletre indul,
•a keleti kontinensbe ütközve itt kettéválva a pólusok felé, illetve a part mentén az alacsonyabb szélességek felé tart,
•a sarki szelek zónájában nyugatra halad.
Nos, ezekbe a „laboratóriumi” körülményekbe avatkozik bele a szárazföldek valóságos, és szabálytalan elhelyezkedése.

Az Északi- és Déli-Egyenlítői-áramlás, valamint az ellenáramlás az Egyenlítő mentén mindhárom óceánban megvan.

A déli féltekén ugyanez igaz a „középső” áramlási rendszerre, vagyis a keleti Egyenlítő felé (Brazil- az Atlanti-, Kelet-ausztráliai- a Csendes-, és Agulhas-áramlás az Indiai-óceánban), és a nyugati pólusok felé tartó áramlatok (Benguela- az Atlanti, Humboldt- a Csendes-, és Nyugat-ausztráliai az Indiai-óceánban) egyaránt megtalálhatók. Szárazföld hiányában a nyugati szél keltette áramlat akadálytalanul körbejár a glóbuszon, a déli óceánokon.

Az északi féltekén már eltérőek az óceánok áramlási rendszerei. Az Indai-óceánon a monszun széljárása az uralkodó tényező. Az Nyugat-Atlanti-óceánon Golf-áramlás halad északkeletnek, majd Észak-atlanti-áramlásként igen magas szélességekre is eljut az északra nyitott óceánon; míg a keleti felén a Kanári-áramlat halad délre. A Csendes-óceán nyugati felében a Kuro-shio vonul északra majd keletre, s Alaszkának ütközve egyik ága délnek fordul – ez a Kaliforniai-áramlás –, egy része viszont visszafordul.

Sarkvidéki eredetű áramlás csak az Atlanti- és a Csendes-óceánon alakulnak ki: Labrador és Oja-shio néven.

Az azonos szélességen haladó áramlás hőmérséklete a környezet hőmérsékletével közel megegyező. Nem áll ez a magasabb vagy alacsonyabb szélességek felé tartó áramlásokra:

•a hideg áramlat a sarkoktól az Egyenlítő felé tart,
•a meleg áramlat az Egyenlítőtől a sarkok felé.
Ne feledjük, ezek a jelzők a környezethez képest értendők, hiszen a 17°C-os Benguela-áramlás hidegnek számít az Egyenlítő környékén, még az 5-10°C-os Észak-atlanti-áramlás meleget hoz a norvég partoknak.

Az évszázados megfigyelések, és a modern műszerek lehetővé tették, hogy az áramlatokat, azok gyakoriságát, sebességét, irányát, évszakos változásait térképeken is feltüntessék.

Az akár több száz kilométer szélességű, óránként 2-10 kilométert megtevő óceáni áramlatok környezeti, kulturális, gazdasági hatásai lenyűgözőek. Az éghajlat meghatározásában, óriási távolságra fekvő vidékek kapcsolattartásában, halászatban, kereskedelemben egyaránt meghatározó a szerepük.