A Kálvin térnél próbálok írni, és ez már a harmadik nap, amikor a nyári meleg ellenére kénytelen vagyok csukva tartani az ablakokat, mert a legváratlanabb pillanatokban hangzik fel az iszonyatos repülőberregés. Bánatommal nem vagyok egyedül, ugyanez a helyzet a Móriczon, a Mechwart ligetnél, az Árpád hídnál, Budapest valamennyi belső kerületében. Zavar a zaj, de azt még el tudnám fogadni, hiszen akkor sem kiabálok le, amikor az alattam lévő presszóban éjjel ordítva örülnek a Bajnokok Ligája-góloknak. Akkor sem szólok, amikor a ház földszintjén alakítják át a kis közértet, reggel nyolckor, vasárnap, flexszel. Abból előbb-utóbb hasznom lesz, a régi undorító, még a hűtőket bekapcsolni is képtelen putri helyett most legalább egy alsókategóriás magyar üzletláncé lesz a hely, ők talán képesek lesznek visszaadni egy ötezresből, ami eddig itt rendre gondot okozott. A terézvárosi csendrendelet ügyében is a szórakozni vágyók mellett vagyok, ahol már kialakult egy vigalmi negyed, azt az állam legyen szíves békén hagyni, és inkább a lakóövezetek teljes zajmentesítésére koncentrálni, inkluzíve tuningolt versenymotorok. A Red Bull Air Race-t viszont nem vagyok hajlandó elfogadni.
Mielőtt a részletekre térnék, elterelendő az elfogultság vádját, szeretném végre megírni szerelmi vallomásomat a Red Bullhoz. Nincs még egy márka a világon, amely ilyen fokú rajongást, ilyen elvakult ragaszkodást váltana ki belőlem, mint ez a csodálatos ital. Nedű. Soha az életben nem volt más energiaital a számban, és amíg egészséges az elmém, nem is lesz. Egyetlen egy dolgot szeretek nála jobban a világon, a light Red Bullt, és epekedve várom a napot, amikor végre ezt is kihozzák nagyobb kiszerelésben. A szlogen, mely szerint szárnyakat ad, száz százalékig igaz, több száz munkanapomon semmit nem lettem volna képes nélküle alkotni. Még viszkivel is szeretem, hiába kaparják ettől a falat az igazi ínyencek. Akkor is ezt iszom, amikor a rohadt repülőgépektől nem tudok aludni, és egy pillanatig sem haragszom a cégre.
A Red Bullnak nem csak a terméke szimpatikus, hanem maga a cég is. Amit az osztrákoknak az utóbbi tizenöt évben sikerült elérniük, az még nagyon hosszú ideig lesz tananyag minden marketingtankönyvben. A Coca-Cola óta nem volt még egy műanyagízű, szénsavas ital, amely így meg tudta volna hódítani a világot, és ez szinte kizárólg a ravasz reklámoknak, szellemes szponzorációs megállapodásoknak, és mindenféle egyéb furmányos marketingmegoldásnak volt köszönhető. A Red Bull mindig is nagyon aktív volt a sportok világában, a Forma-1-től a házi eszkábálású repülő masinákban tóba ugráson át egészen a papírrepülő-versenyekig. Ez az Air Race is okos húzás, tökéletesen illeszkedik a márkához, látványos, a laikus által veszélyesnek képzelt tevékenység, amit mindig olyan látványos helyszíneken bonyolítanak, mint például a pesti Duna-szakasz. Az teljesen világos, hogy a Red Bullnak ez nagyon jó. Nekünk viszont nem igazán.
Mi a fenéért kell átengedni egy főváros közepét egy reklámrendezvénynek? A Red Bull Air Race marketingfogásnak kiváló, érdekelni viszont nagyon keveseket érdekel. Nem véletlen, hogy éppen arra az ünnepnapra van rászervezve, amikor egyébként is tele a Duna két partja az esti tűzijátékra érkezőkkel, bármikor máskor megrendezve, pláne az ilyenkor szokásos légiparádé támogatása nélkül a versenyzők csak nagyrészben üres tribünök előtt repkednének. Besenyei Péter és pilótatársai trükkjei lenyűgözőek, tömegeket megmozgató sporteseménynek viszont azért ne nevezzük ezt, ahhoz definíció szerint járnak a helyszínen szurkoló tömegek és a világon mindenhol a képernyők előtt kedvenceiket buzdító milliók. A Forma-1-et sem kötelező szeretni, ám azzal kapcsolatban elvitathatatlan tény, hogy külföldiek tízezreit vonzza az országba, egyúttal pedig már több, mint húsz éve Magyarországot (és persze a festői Mogyoródot), mégiscsak odateszi sokmillió tévénéző elé.
Az egyetlen értékelhető érv amellett, hogy igenis megéri hallgatni a zajt és elviselni a budapesti belváros nyomorúságos közlekedési állapotainak tovább dugítását az, hogy ezek a légi piruettek jó hírünket keltik a világban, és a Szabadság szobrot meg a Parlamentet meglátó japánok és amerikaiak majd ennek hatására özönlenek ide az országba. Először erre majdnem azt vágtam rá, hogy szerintem nem, de itt szerintemről szó sincs. Ahogy a Forma-1 kapcsán pontos számok állnak rendelkezésre arról, hogy Sennától Schumacherig hány forint dőlt az országba, úgy illene egy magát komolyan vévő hivatalnak tudnia, hogy mit köszönhetünk mi a Red Bull Air Race-nek, mielőtt engedélyt ad egy idén már hetedszerre megrendezett marketingrendezvényre. Ha nincsenek ilyen számok, vagy nem mutatnak egyértelműen pozitív mérleget, akkor inkább mondjunk nemet az energiatal megtisztelő felkérésének. Ahogy Antal Dániel írta a héten nagyon bölcsen a hatodik kerületi alkoholtilalomról, akit idegesít a zaj, annak legyen meg a lehetősége a kompenzációra az elviselt kényelmetlenségekért, ahogy én is hajlandó vagyok elviselni a lenti kisboltban a csörömpölést. Na de hol vannak a repülők hatására Budapestre érkező japánok, akiknek itt elköltött forintjaiból majd megépül a hatos metró?
Abban speciel nem hiszek, hogy egy nemzeti ünnepnek a Szent Jobb körbemasíroztatásából, Sólyom László öltönyéből és a Himnuszból kellene állnia, így kiárusítani Szűz Mária Kedvenc Országát azonban talán mégis túlzás egy kicsit. Legyen nyugodtan repkedés augusztus 20-án, ahogy volt mindig is, ugorjanak a Dunába a a honvédség ejtőernyősei, húzzanak el a Malév pilótái a Lánchíd alatt. Örüljön a tömeg, legyen hideg perec és drága sör. Csak az ne legyen, hogy egy ravasz osztrák marketingzseni miatt napokon át azt kívánjam, hogy a Vörös Báró szedjen le az égből minden rohadékot.
Írta: Bede Márton
